A sport hagyományos értelmezésén nevelkedett tömegek számára sokkoló lehet szembesülni azzal, ami Biciklisfutár Európa-bajnokság címén zajlik Budapesten. Az általános elképedésnek csak az szab gátat, hogy bár Európa legtöbb országából, sőt, Japánból is érkeztek versenyzők, a bajnokságot mégsem valamelyik ismert sportcsarnokban rendezték, hanem a Csepel művek ipari zónájában, lepattant hangárok közt, macskaköves utakon.
Ha valaki véletlenül mégis bekeveredne a kívülről kihaltnak tűnő gyárnegyedbe, bemelegítést végző sportemberek helyett valami olyasmivel szembesül, amit józan ésszel képtelenség összekapcsolni a sportolással. Százak tekernek fel-alá minimalista, fék és váltó nélküli örökhajtós biciklijeiken. További százak ülnek a padokon, a lépcsőkön és a porban, úgy beszélgetve, sörözve, mintha valami bizarr helyszínre szervezett fesztivál zajlana. Amely érzést erősíti, hogy a sarkokon dj-k játszanak, hiphop és barátságos elektronikus zene szól, néhányan táncolnak is. A büfékben viszont szinte olcsóbb a sör, mint a boltban, a szendvics becsületkasszás, kávét pedig tetszőleges összegért csinál néhány vidám japán, amikor éppen nem versenyeznek. Biciklik lógnak fürtökben a lámpaoszlopokra, kerítésekre lakatolva, a tetoválások összfelülete pedig meghaladja a Csepel művekét.
Úgy tűnhet, a rozsdás ipari zónában inkább egy William Gibson-regény filmváltozatát forgatják. Pedig a biciklisfutár szubkultúra valójában nem a posztapokalpitikus jövőről, hanem az időtlenségről szól. Kilenc éve Budapesten volt a futárok világbajnoksága is, amire pont ugyanezek a lecsupaszított biciklik, tetoválások, biciklialkatrészekből készült ékszerek és ugyanez az ellenkulturális lendület nyomták rá a bélyegüket. Mintha Malcolm McLaren a hetvenes években biciklisekre találta volna ki a tekintély, a konvenciók és a fogyasztói társadalom ellen lázadó punkot, csak az idők során valamit félreértettek, és a kerékpárok biztosítótűvé szerényedtek.
Különbség az is, hogy a futárok nem gerjednek a fanzinokra és politikai vitairatokra, ők egyszerűen csak lepukkant körülmények közt élnek, az utcán keresik a kenyerüket és annyi kapcsolatot tartanak fenn a külvilággal, amennyit egy csomag átadása szükségessé tesz. (Mielőtt vad kommentelésbe kezdene, hangsúlyozzuk, hogy itt futárokról, és nem azokról a jóravaló városi biciklistákról van szó, akik a stílus és a praktikum miatt kapnak rá az örökhajtós biciklikre meg a futáröltözködésre.)
De hogy a futárkodás nem munka, hanem valóban szubkultúra, mi sem mutatja jobban, mint az ilyen versenyek léte. El tudná képzelni például kalauzokról, hogy az egész hetes jegyellenőrzés után hétvégenként összegyűlnek, hogy összemérjék, ki lyukaszt gyorsabban? Vagy postásokról, ahogy szórakozásból kézbesítgetnek küldeményeket? Könyvelőkről, hogy könyvelőkocsmákban hencegnek a kettős könyvelési rekordjaikkal? Na ugye.
A sport és a szenvedélyed
A fentiek azonban a gyanútlanul az Európa-bajnokságra keveredő megfigyelő első sokkját okozzák csupán. A sportról alkotott képét akkor kell újragondolnia igazán, amikor rádöbben: egyáltalán nem igaz a szólam, miszerint a politoxikomán életmód és a sport összeegyeztethetetlen dolgok. A vidám nemzetközi sportközösség hajnali hatig tartó vad buliban ünnepelte a másnapi versenyt. Néhányan a dj-pult alól másztak elő a selejtezők reggelén. A főverseny startjához pár versenyző doboz sörökkel áll fel, a lazítást pedig masszőrök helyett spanglik végzik.
Mindez nem jelenti, hogy a versenyt amúgy ne vennék komolyan. A fő versenyszámhoz nagyjából 30 kilométert kell tekerni, de a helyezéshez nem csak erős lábizmok, de ész is kell. A Csepel művek területén, a barakkok, gyárépületek közt egyirányú utcákból álló pályát alakítottak ki. A versenyzők a startnál listát kapnak, hogy a rengeteg ellenőrzőpont közül melyiknél milyen csomagot kell felvenni, és azt hova kell leadniuk. A sorrend tetszőleges, és az ügyesek akár fele annyit is biciklizhetnek, mint az, aki célszerűtlen sorrendben járja végig a pontokat.
A versenyre 350-en neveztek, 90 százalékban külföldiek: főleg németek és osztrákok jöttek, de találkoztunk népesebb lengyel és svájci csapattal, olaszokkal, hollandokkal, öt japánnal és egy skóttal. A magyaroknak állítólag drága a 40 eurós nevezési díj, miközben egyébként majd minden hónapban részt vehetnek a városban szervezett, hasonló alley cateken, 500-1000 forintért.
A mégis versenyző magyarok azonban lelkesek voltak. „Nagyon jól kitalált pálya. Nem is tudom, hány kilométer, de nem a táv számít – mesélte az egyik induló. - Nekem kábé 45 perc volt végigtekerni, amivel jó vagyok a döntőre. De nem is a sebesség a lényeg, hanem hogy agyban össze tudd rakni a pályát. Ráadásul sok benne a macskakő. Csomó defekt van. Néztem az előttem haladókat, hogy ők miért nem fújták a gumit nyolc bárra. Aztán egy kanyarból kikanyarodtam a macskakőre, és megértettem.”
A végeredmény a hétfői döntőkön derül ki. A főszámok mellett zajlik majd egyhelyben álló verseny, csíkhúzó bajnokság (blokkolt hátsó kerékkel a leghosszabb guminyom), bunny hopp és a kiégett futárok számára összeállított, kímélő versenyszámok. Meg persze a szocializálás, ami egyértelműen a legfontosabb programpontja az egésznek.