Ha “biciklistaként” reagálnék Stump András cikkére, bizonyára a fenti címet adnám neki. Csakhogy ennek nincsen sok köze a modern közlekedéspolitikához, amivel foglalkozom, és hozzám sem - már sokszor leírtam: nem vagyok “biciklista”. Tehát az alábbi cikk új címe:
Miért autósoviniszta még a szakújságíró is?
“Elcsaptak előttem egy biciklist a Clark Ádám téren. Alig pár perccel azelőtt történhetett, hogy odaértem. Csak a vérző fejét láttam, ahogy ott feküdt stabil oldalfekvésben, meg az aggódó arcokat fölötte. Odasütött a nap, langyos lehetett az aszfalt, de rücskös és kemény is, különben nem lett volna vértől ragacsos a haja. Már hallatszott a mentő vijjogása az alagútban, amikor megkerültem a körforgalmat, és nehéz szívvel gurultam tovább a szerkesztőség felé. Utálok ilyesmit látni, még mindig szarul érzem magam, pedig semmit nem követtem el.
Meg akarják öletni magukat?”
Ezzel a hatásos felütéssel kezdődik Stump András autós újságíró cikke a Totalcar oldal vélemény rovatában. Majd’ minden benne van, ami a bulváron nevelkedett olvasónak kell: vér, vijjogás, mély érzések (kutya, kisgyerek elmaradt). Megfelelő előkészítés: az olvasó egyébként is nyitott az olyan állításokra, hogy “a bringás közellenség, de legalább is közlekedést zavaró elem”.
Pedig: a cikk szerzője valódi és fontos problémát ír le, ami röviden így szól: az autó és a kerékpár közös felületen közlekedése veszélyes helyzeteket eredményezhet. Még általánosabban fogalmazva: a közös felületen közlekedők jelentős súly – erő - és sebességkülönbsége veszélyeket rejt. Így van, ez az a tény, ami a világon mindenütt a közlekedés tervezésének is alapmondata. Hurrá, foglalkozik vele az egyik legnépszerűbb autós portál is, gondolom.
Csakhogy: a cikk szerzője megáll a probléma elemzésével még azelőtt, hogy igazán belekezdett volna. Kizárólag azt sorolja, hogy miért is nem lehet az autóvezetőre számítani (kedvencem: dugóban elmélázva szüttyög az autós vagy éppen a naptól elvakítva megy be a sötét alagútba”), és rögtön utána a konklúzió kérdésként: “Miért kell kísérteni a sorsot, kérdezem ilyenkor magamban, nem érzik a vértől ragacsos haj szagát?” Mármint a kerékpárosok. Hogy mi az oka a problémának, hogy mik a következményei és hogy milyen megoldások lehetségesek, no, erről egy szó sincs.
Pótolnám az elemzést, hátha hasznunkra válik. Van ugye ez a fránya közlekedés, mint életünk fontos és szükséges része. Emberek és áruk mozgása. Na, ez mostanában itt Budapesten nem nagyon működik. Egyszerűen szólva azért, mert több az autó, mint a hely. Ezen látszólag két módon lehet segíteni: szélesebb utak vagy kevesebb és helytakarékosabb jármű használata. Az előbbire volt sok kísérlet a világban, még házsorokat is képesek voltak lebontani a szélesebb út érdekében, de valahogy fél éven belül ismét kevés lett a hely. (A kínálat növelése a megnövekedett igényeket is előhozza). Meg ugye az se lehetséges, hogy a kerékpárok számára még egy komplett szeparált úthálózat épüljön, mindenhonnét mindenhova, esetleg a meglévő úthálózat felett. Tehát marad a helytakarékos járművek használata: tömegközlekedés, kerékpár, gyaloglás. Így, ebben a sorrendben. Ezt ma már nem csak a begőzölt zöld anarchisták mondják, hanem városvezetők, politikusok szerte a világban. Bécsben például az alábbi arányokat tervezik elérni 2050-ig: 
De vissza a cikkben felvetett problémához: Veszélyes az autók között kerékpározni, állítja a szerző.
Miért is? Ki veszélyeztet kit?
Most, hogy már tudjuk, hogy cél a kerékpározás terjesztése és az egyéni gépjárműhasználat csökkentése, talán könnyebb a megfelelő választ megfogalmazni: a járművek vezetői maguk hozzák létre a veszélyes helyzeteket, legyenek azok akár autót vagy bringát vezetők. Mert jó lenne végre tudomásul venni, nincs olyan emberfajta, hogy kerékpáros vagy autós. Ha már mindenképpen az úton keressük az identitásunkat, próbálkozzunk PARTNEREK lenni. Tudom én, hogy ez a szó manapság nálunk nem igazán divatos, unlamas, hogy olvasva mindenki naív hülyének gondolja e cikk szerzőjét, de ettől még ez az egyetlen lehetséges megoldás a közlekedés mai súlyos problémáira. A Lánchídon, az alagútban, a Körúton, bárhol. Ha ez túl általánosnak hangzik, leírom, hogy mit jelent ez a gyakorlatban például az ominózus Lánchídon: az autók vezetői a középvonalhoz húzódnak, amennyire csak lehet, a bringák vezetői meg tudnak mellettük haladni az út jobb oldalán. És persze egymást figyelik, segítik, felelős partnerként viselkednek. De ne feledjük: a gépjárművek vezetőinek sokkal nagyobb felelőssége, lévén ők az erősebbek, nagyobbak. Hogy ez mennyire fontos, mi sem mutatja jobban, mint az ENSZ KRESZ-re vonatkozó Bécsi egyezménye: „A járművezetők különös figyelmet/gondosságot tanúsítsanak a legsebezhetőbb közlekedők iránt, úgymint a gyalogosok, kerékpárosok, de mindenekelőtt a gyerekek, idősek és fogyatékkal élők iránt.” - Bécsi egyezmény 7.3.
Valami hasonló gondolkodást, megközelítést, problémaelemzést látnék örömmel olyan jelentős szakmai portáltól, mint a Totalcar. Mi, a Magyar Kerékpárosklub már rég kiléptünk a járműsovinizmus ketrecéből. A fenti gondolatok terjesztése érdekében indítottuk el az Együtt közlekedünk kampányt is. Csak éppen hiába minden igyekezetünk, ha egy autós szakújságíró is abban látja a megoldást, hogy a „bringást” szólítja fel a védekezésre, a maga meghúzására, a járdán közlekedésre, és nem abban, hogy például élére álljon egy olyan mozgalomnak, ami autóvezetőket hív a kerékpáros közlekedés segítésére, támogatására.
László János - Magyar Kerékpárosklub
