Merényi Dániel riportja
Sokszor gondolkodtam azon, hogy miért is nem fogtam bele valami sokkal egyszerűbb vállalkozásba. Mondjuk lenne egy frankó kis diszkontom egy panelház alatt. Reggel szépen meglibbennének a fagyis zászlócskák, ahogy a lemezajtót szélesre tárom, esténként meggyújtanám a neonokat a portálom mögött, amit a kólától kaptam. Összeszedegetném a féldekások kupakjait. Novemberben a vödrös nápolyit, májusban a 12%-os almalét akcióznám be. A sudoku remittendát meg hazavinném a gyerekeknek. Okosodjanak. Jó lenne.
De nem. Nekem valami olyanba kellett fognom, aminek nem nagyon van múltja Magyarországon, jelenleg -rajtam kívül, meg három szerencsétlen ördögön kívül- nem csinálja senki. Ez a kisszériás, kézműves igénnyel, általam épített vázakra, válogatott, minőségi alkatrészekkel felszerelt kerékpárok készítése.
Tehát megveszem a csöveket és még egy félvödörnyi egyéb bigyót és abból vázakat és villákat készítek, majd hasonló eszementek, ékszerminőségű alkatrészeivel felszerelem azokat. Agyrém. Enyhítő körülmény, hogy nem vagyok ezzel egyedül a világon.
Fotó: Páth Dani - Merényi Bicycles
Ahogy napról-napra egyre kevesebb kőolajat tudunk a finomítókba pumpálni, hogy abból egyre drágább üzemanyag lehessen, úgy jön vissza a kerékpár a közlekedésbe. Nem nagyon akarom most elemezni ezt a témát, sokan, sok helyen megtették már helyettem. A lényeg, hogy a kerékpár reneszánszát éli.
A városok közlekedésének képét és talán az emberek szabadidős tevékenységét is megváltoztatja a bringa, ugyanakkor magukat az embereket alig. Nem vagyunk egyformák. Vannak, akik minden tárgyukhoz racionálisan viszonyulnak. Szükségem van rá, megveszem. Használom amíg kell. Elromlik, megjavíttatom. Nem lehet megjavítani? Eldobom.
Az ő igényeik kielégítésére létesültek és működnek ma is a nagy kerékpárgyárak. Változatos színek és formák, vízhatlan oldaltáska, vázra szerelhető lakat, az első kiskosáron kampó a sisaknak, ha már odaértünk a piacra. Kitámasztó, karctűrő lakk.
Aztán vagyunk mi, sokkal kevesebben. Egyes tárgyainkhoz irracionálisan viszonyulunk. Nincs szükségünk rá, hanem kell nekünk. (Neki kellünk, "ránk kiáltanak" a kirakatból, megszólítanak, amikor kézbe vesszük őket). Használjuk őket, igen, ha szép az idő és ha rá vagyunk éppen hangolva. Ha annak a délutánnak olyan a fílingje. Elromlik, de meg tudom javítani. Szervízbe nem viszem, hülye vagy? Azok hentesek. Nem lehet megjavítani? Van egy nyolcvan éves faládám, régen francia pezsgő volt benne, az Astoria pincéjéből kukázta nagyapám, abba beleteszem, mert még jó lesz valamire. Annyira szép, nincs szívem kidobni.
No, a kézműves kerékpárok -többnyire- nekünk készülnek.
Jó, jó, de végülis mindkettő csak egy bicaj, ami azért készül, hogy eladják, a készítőjének profitot hozzanak. A tömegbringákat ugyanúgy kell eladni, mint a plazmatévét vagy a csokit. Reklámmal, felkészült kereskedővel, sok katalógussal, penge weblappal, akciókkal, marketinggel. A nagy kerékpárgyáraknak ugyanúgy szerveznek nagy kiállításokat, ahogy az autóknak szalonokat. Ilyen például az Eurobike Németországban. Sok tízezer négyzetméter, hosztesszek, büfésor, reflektorok, kivetítők, demo-day. Ezrek tapogatják az ipar újdonságait, hegyekben hordják el a katalógusokat az emberek. Ott van mindenki, aki számít, gyártó, kereskedő, szolgáltató. A szekér csak úgy megy, ha ebben az évben is ezrek ülnek új kerékpárra.
A divat Európából indul, Amerikába megy, majd vissza
De mi van akkor, ha valaki egy évben csak húsz-negyven, vagy akár annál is kevesebb kerékpárt tud készíteni? Mi van akkor, ha a hozzám hasonló őrültekből van már pár tucat? Az ember már csak olyan, hogy akkor szervez egy kiállítást nekik is. Sokan vannak ugyanis, akik valamilyen okból elfordultak a tömegtermeléstől. Nem feltétlenül undor ez, sokkal inkább valami olyan út, amin a japánok is járnak akkor, amikor a cseresznyefa virágzásában gyönyörködnek. Nagyjából a kétezres évekre tehető az, amikor az éppen kihaló vázépítő szakmát felkapta egy generáció. Igazából nem tudom, mi lehetett akkor a levegőben, hogy egyszerre mindenki acélvázakon akart kerékpározni és mindenki acélvázat szeretett volna készíteni, de mindenestre valami történt. A fixiláz csak erősített a tendencián egyre-másra nyíltak a garázsműhelyek - jellegzetesen az Egyesült Államokban - és néhány közülük még ma is működik. De mindenkit intenék attól, hogy egy újabb amerikai hóbort világméretű elterjedését lássa ebben. Az amerikaiak a szakma európai hagyományaiból merítettek. A formakincs, a részletmegoldások javarészt olasz, francia és angol elődök szellemét idézi. Faliero Masi, Confente, René Singer, a korai Raleigh a minta.
Ez a mozgalom hívta életre az Észak-Amerikai Vázkészítők Showját, mozaikszóként jobban elterjedt NAHBS-ot (North American Handbuilt Bicycle Show). A rendezvény évente váltakozó helyszínnel ad lehetőséget arra, hogy a kollégák találkozzanak és a kedves közönségnek arra hogy a bringákban gyönyörködjön és személyesen találkozzon a készítővel.
Fotó: Páth Dani - Merényi Bicycles
Ahogy minden más is, ez a trend is visszajött Európába. Azzal a különbséggel, hogy itt, a mai napig működnek olyan kis manufaktúrák amik folyamatában örökítették tovább a tengerentúlon mintaként szolgáló attitűdöt. Amit ott fel kellett építeni, az itt még az élő (halódó) jelen. Én is ezt használtam ki, amikor inasnak álltam egy mester mellé. Az internet csodája, hogy az egymástól földrajzilag távol élő, de azonos érdeklődési körű emberek egymásra találhatnak, legyen számuk bármennyire csekély is. A NAHBS csodája és sikere Európában is nagy hullámokat vetett, borítékolni lehett, hogy előbb vagy utóbb egy hasonló rendezvény itt is megszületik. Voltak próbálkozások a franciáknál, pár évadot megért Németországban is egy deklaráltan NAHBS társrendezvény, de az idő próbáját egy angol kezdeményezés látszik kiállni, ez pedig a Bespoked Bristol.
Egy magyar a Bespoked Bristolon
Én először tavaly lehettem jelen kiállítóként, egy vázam árválkodott a forgalmazónk standján én pedig elbűvölten keringtem három napon át a csarnokban kiállított csodák között. Idén döntöttünk úgy, a Merényi Bicycles három tagja, hogy önálló standdal veszünk részt a kiállításon. Azt gondoltuk, ideje kilépnünk a saját árnyékunkból. Nem elég hinnünk benne, hogy a világ élvonalában vagyunk, mint kerékpárépítők, meg is kell magunkat mérni. Kell egy olyan visszajelzés, amibe akkor is belekapaszkodhatunk, ha borúsabb napok jönnek. A kishitűség magyar betegség éppúgy, ahogy a túlkompenzálása is. Szerettük volna a munkánkat a kortársak mellett bemutatni, hogy összehasonlítható legyen.
Fotó: Páth Dani - Merényi Bicycles
Egy ilyen kiállítás nagyon intim dolog. Egyrészt meglepően kicsi. A Brunel's Old Station a városközpont szélén helyezkedik el, a jelenleg is használt Temple Meads vasútállomás szomszédságában. Valaha állomás volt ez is, arra tippelek, négy vágány férhetett el anno a falak között. Hogy miért nem bontották el, számomra rejtély, de egy angol számára biztosan nem az. Az épület nagyon szép, belül ölnyi öntöttvas oszlopok tartják a gotizáló kereszttámokat és minden "angolkrém" színűre van mázolva. Decens grafitszürke szőnyegpadló és az egész akkora, hogy az ember simán átkiálthat a másik végébe. A helyszín méretéből adódik, hogy erősen korlátozott számú kiállító jelentkezését tudják csak elfogadni. Az áprilisi időpontra általában már előző évben elfogynak a helyek. A rendezvény méretét jól mutatja, hogy gyakorlatilag egy házaspár szervezi, Phil és Tessa Taylor. A végtelen közvetlenség és segítőkészség talán csak a mi kérges, szőrösödő szívünkre balzsam, de tény, hogy már a kiállítás előestéjén zajló standépítés és problémamegoldás sem a BNV-területén megszokott élethalálharc, hanem agypihentető szociobalett.
(- Bocsáss meg, elkérhetem a negyvenméteres létrádat, melynek értéke ötmillió font? Csak pár percre vinném el.
- Nézd, nem az enyém, de vidd el nyugodtan, én úgyis itt várok valakire, ha feltűnik a tulajdonosa, majd megmondom neki, hogy te vitted el.
- Köszi!
- Nincs mit, Roger vagyok. Este sörözünk innen nem messze, ha gondoljátok.
- Mindenféleképpen.)
Majd másnap érkeznek a sajtó képviselői (akikről meg nem mondanád, hogy a sajtó képviselői) és kedvesen elbeszélgetnek veled. A kérdések általában úgy kezdődnek, hogy "ahhoz képest, amit találtam rólad itt-ott, lenne néhány további kérdésem". Üdítő, hogy mindenki felkészülten érkezik, nem kell Magyarországot lehelyezni semmilyen térképen. A maximum az, hogy pár mondatban össze kell foglalni a magyar kerékpárgyártás történetét. Másodikra már simán leírják, hogy "Csepel".
Az újságírók után pedig hömpölyögni kezd a közönség. Mindenki tudja, hogy mit kap majd a belépőjéért, nem kell elmondani, hogy ez kézműves dolog, ez egyedi, mert itt csak ez van. Teljesen természetes, hogy a bringák mellett ott áll a készítőjük is, teljesen természetes, hogy beszélgetni lehet vele. Releváns kérdések és kevés magyarázat. Az angolok hagyománytisztelete a bicajok világában is él (lehet, hogy ezért nem bontották el a régi állomást?). A dolgunk sokkal könnyebb, mint egy szimpla bringás rendezvényen, ahol a csodabogarak között vagyunk.
A kerékpáripar profitot csinál, én kerékpárokat
A kiállításra több extra dologgal is készültünk, igyekeztünk bemutatni a standunkon más magyar gyártók termékeit is, így kerültek a bringáink mellé a KAG táskák és Geréby Zsófi ruhái is. (sőt, az UrbanLegend minket is felöltöztetett, ezúton is köszönet érte). Információs anyagként egy kis mappát vittünk, ami szintén kézimunkával készült, összesen száz példányban. A gravírozott logóval díszített borító alatt két zseb bújt meg, egyikben egy angol nyelvű verses mese lapult, melyet tizennégy színes illusztrációval egészítettünk ki. A mesét én írtam és az illusztrációkat is én készítettem. A fordítást Nyitrai Eszter csinálta zseniálisan. A másik zsebbe a nem kevésbé nagyszerű Éder Vera, Páth Dani, és Szász Norbi fotói köré rendezett füzetke került. Hogy a közönség mennyire volt vevő az ilyen gesztusokra, jól mutatja, hogy a "thewashingmachinepost" című kultikus blog korrekt recenziót közölt a meséről. Az ilyen dolgok nekem mindig egy kicsit furcsák itthonról. Pedig nem kellene annak lennie.
A másik különleges dolog pedig pár kulcstartó volt, amit a vázgyártás folyamán képződő hulladékból készítettem. Nem volt belőlük két egyforma, viszont valamennyit egy kis, bélelt fadobozkába tettük és raktuk ki a standra. A kiállítás végére elfogytak ezek is.
Fotó: Páth Dani - Merényi Bicycles
Az értő közönségtől jövő elismerés hallatlan motiváció. Titkon reménykedtem benne, hogy majd ezzel a tarsolyunkban térünk vissza a szigetről és vegytiszta boldogság volt átélni, hogy így is történt.
A bringáink három napig vakufényben fürdenek, a szakma és a közönség is szereti, amit csinálunk. Kíváncsiak voltunk, vajon hány magyar látogatónk lesz. A szám végül hétnél állt meg. Az ápolónőtől az informatikuson át a brinagszerelőkig mindannyian széles mosollyal üdvözöltek minket.
Érdekes volt az is, hogy az angolok különválasztották azt, hogy egyrészt mi magyarok vagyunk, másrészt azt is, hogy Magyrországról jöttünk (és vissza is megyünk a kiállítás után). A kiállítástól nem messze egy óriásplakát ezt hírdette: "Stop the migration from the EU. Enough is enough!" (Állítsuk meg a bevándorlást az EU-ból. Ami elég, az elég!)
A három nap alatt a rendezvényt több, mint hatezren látogatták meg. A vasárnapi jegyek már elővételben elkeltek. Lehet, hogy ez a szám nem tűnik magasnak, de ne felejtsük el, hogy ha összeadjuk a kiállítók éves gyártókapacitását, akkor is bőven ezer alatti számot kapunk.
Összességében elmondható, hogy a kerékpár reneszánsza tovább folytatódik, a kampányszerű új trendek mögött megszilárdulni látszik az a piac, ami a mi jövőnket is egyre kiszámíthatóbbá teszi.
Jövőre is lesz Bespoked Bristol és nagyon remélem, hogy mi is a kiállítók között leszünk, ismét.
Mivel is zárhatnám ezt a par sort? Talán Richard Sachs, amerikai vázépítő guru mondataival: The bike industry makes money. I make bikes.
Magyarra talán így fordítható: A kerékpáripar profitot csinál, én kerékpárokat.