"Ez olyan durva, mint egy motorostalálkozó, csak éppen itt nem verekszenek" – nézett körbe elképedve a biciklisfutárok Európa-bajnokságára keveredett VJ, aki a megérkezéséig úgy tudta, hagyományos sportesemény buliján kell vetítenie. Az esti tivornya részleteiről mi sajnos nem tudunk beszámolni, mert helyette az első nap átélt sokkról írtunk Önöknek, viszont a lassan poroszkáló közönséget látva voltak elképzeléseink.
Klikkeljen, kérjük!
Egyébként úgy tűnt, a srác kijelentését a délutáni biciklipóló-mérkőzés döntőjén megcáfolják. A kapukba ütővel labdát kergető csapatok pattanásig feszült idegekkel küzdöttek. A biciklipóló alapesetben sem finom sport, itt azonban a helyszín miatt egyenesen úgy nézett ki, mint egy biciklikkel játszott, illegális ketrecharc. A lepattant gyárépületek közt raklapokból alakítottak ki szűk pályát, amin kívül a közönség tombolt, belül meg nyolc hat bringás lengette az ütőit, hatalmasakat esve a saját vagy a másik biciklijén. A kavarodásban néha az sem volt világos, hogy ehhez a játékhoz miért van szükség labdára.
Különösen akkor bizonytalanodtam el, amikor a kapus váratlanul rárontott az egyik szurkolóra. Hamar szétválasztották őket, úgyhogy kideríthettem, a francia illetőségű néző szerint a játékos lábbal védett, ami tilos. Úgy vélte, a szabálytalanság szankcionálására az a legalkalmasabb, ha a vétkest azonnal leönti sörrel.
A ketrecharc zavartalanul folyt tovább, annak ellenére is, hogy sokáig a szervezők sem tudták, kik vívják a döntőt. Az eredményhirdetésnél derült ki, hogy a hetyke bajuszos és színes pólós belgák győzték le a marcona, szakállas srácokból és dettó marcona futárlányból álló genfi csapatot. Az ováció közepette váratlanul berontott a pályára a verekedést szító önkéntes bíró, egy korsó sört nyomott a kapus kezébe, összeölelkeztek, és úgy viselkedtek, mint akik nem motorosok.
Streetwise
Ekkor már túl voltunk a fő versenyszám döntőjén, ahol szintén nagy szerepük volt a kreatív megoldásoknak. A pálya a selejtezőből ismert módon egyirányú utcákból összeállított szimulált város volt a Csepel Művek területén. Az előző napihoz hasonló feladatokkal kellett megküzdeni: a versenyzők a startnál listát kaptak, hogy a rengeteg ellenőrzőpont közül melyiknél milyen csomagot kell felvenni, és azt hova kell leadniuk. A sorrend tetszőleges, és az ügyesek akár feleannyit is biciklizhetnek, mint az, aki célszerűtlen sorrendben járja végig a pontokat.
A selejtezőnél jóval több volt a feladat, így a győztes német versenyző is majd két és fél órát tekert. A győzelemhez a gyorsaság mellett a futáréletben életmentő kreativitásra is szükség volt. Az egyik pontnál a szervezők például minden versenyzőtől elvették a lakatokat, amiket később egy másik ponton viszont kötelező volt használni. Nyilván mindenki visszatekert a leadott bicikliláncáért, leszámítva a német futárt, aki útközben szerzett egy lakatot, és néhány perccel később már zárhatta a kerékpárját a kijelölt helyen. A zsűri egy ideig vitatkozott, hogy elfogadják-e a megoldást, de aztán rájöttek, a feladat leggyorsabb megoldása volt a cél, és nem mondták ki, hogy ehhez saját lakatot kell használni.
A fő versenyszám harmadik helyezettje egy magyar futár, Ábri lett, aki tavaly a berlini futár-Eb-n sprintben szerzett aranyakat. "Hosszú verseny volt, és már az elején hatalmasat estem – mutatta sebes tenyerét és bekötözött sípcsontját. – Tekerés közben néztem a manifesztet, egy kövön megpattant a kerék, és már a földön voltam. Az első öt percben. Így kellett nyomnom végig. Ilyenkor egyáltalán nincs idő orvosra."
"Sokban hasonlít a verseny a munkára, de azért így nem mehetsz be egy irodába, lihegve, hogy alig kapsz levegőt. Az életben normálisnak kell lenni" – mondta, aztán felmászott a színpadként szolgáló betonplatóra a díjaiért.
A díjkiosztó hosszú volt, kaotikus, és az óvodai ünnepségekre emlékeztetett. A végén mintha mindenki kapott volna valamilyen ajándékot. Annyi különbséggel, hogy az ovisok nem üvöltenek minden egyes díjazottnak, söröket lengetve. Sisakokért, pólókért, biciklivázakért és felnikért zarándokoltak hosszú sorokban a nyertesek. A szomszédos pad alól egy bizonytalan tekintetű angol srác mászott elő, arcára szénnel valaki bozontos bajszot és macskaorrot mázolt. "Ki volt az? – bömbölte, a színpadon magához ragadva a mikrofont. - Aki összefestette az arcomat, azonnal jelentkezzen." Hamarosan mellette állt a tettes, de verekedés helyett váratlanul ők is összeölelkeztek.
Nem követhettem végig az internacionális futárbarátság elmélyülését, mert a színpad előtt háromkerekűjén elbiciklizett egy kiskölyök: valaki szurkolni kezdett, fél perc múlva pedig mindenki úgy ujjongott, mint amikor a célba robbantak be a sprintelők. Amikor húsz év múlva megkérdezik majd tőle, hogy miért éppen a kerékpárt választotta, valószínűleg azt az emléket hozza fel, amikor négyévesen meglett biciklisták százai tapsoltak neki.
Olvassa el a viadal első napjának történetét, amiből kiderül, mi köze van a biztosítótűnek a kerékpárhoz.
