Sikerült elveszteni a telefonomat, persze biciklizés közben, a zsebemből esett ki, ahol egyébként évek óta hordom – úgyis érzem, ha kiesik. Tévedtem. Egy 3 kilométeres szakasz volt a felmérendő terep, sok-sok kihívással: keskeny bicikliút bozóttal övezve, bevásárlóközpont parkolója, úttest, járda, közlekedési csomópont metróval és vonattal, nem volt egyszerű tehát a kutatás. 3 kilométer oda, 3 vissza, majd az egész elölről – optimista típus vagyok. Pásztáztam a növényeket, apró, szétszóródott műanyagszilánkokat kerestem a betonon, gyanakodva néztem a járókelőket, de a telefonnak nyomát se leltem.
Tehetetlenségemben megszólítottam biztonsági őröket, unatkozva bambulókat, utcán játszó gyerekeket, és bárkit, akihez csak hozzá mertem szólni. Vicces tapasztalat volt, egyrészt mindenki, hangsúlyozom, mindenki kedves és segítőkész volt, ezzel együtt a másokról alkotott véleményük szélsőségesen negatívnak tűnt. „Nem olyan ez a mai világ, hogy leadnának egy értékes tárgyat. Nem akarom elszomorítani, de felejtse el azt a telefont!”
A készülék amúgy semmi különös, piros és zöld gomb, ébresztőóra, a telefonszámokról viszont nem volt biztonsági mentésem. Miért is lett volna, ez az egyes számú munkaeszközöm.
Közel 2 óra keresés után visszamentem az irodába, hogy elkezdem letiltatni a kimenő hívásokat, lefutom a kötelező köröket, de az is mindegy, majdnem teljesen le volt merülve, meg úgyis biztos szétesett, ahogy betont ért. Azért elsőre a saját számomat kezdtem tárcsázni, és kicsörgött, másodikra fel is vették. Nahát. Vidám férfihang, nemcsak megtalálta, vissza is adja. Amúgy a telefon a kihalt bicikliút kellős közepén hevert, ő is arra tekert, úgy vette észre. Kedvenc csoki, pia kérdést hárította, nagy nehezen kihúztam belőle, hogy szereti a sört, ennyivel tudtam meghálálni kedvességét.
Azt azért még mindig nem tudom, hol érdemes tartani a telefonomat biciklizés közben, hogy kéznél legyen, de ne veszítsem el. És akkor a biciklizár kulcsának kérdésébe még bele se kezdtem.
