Két évvel az első rész után megjelent a Cycle me Home második része is, a Feel free. Az első részben a madridi futár EB záróeseményeként indult haza Klára Levente és csapata, Magyarországra bringával és egy filmstábbal. A folytatás ennek a megtervezett filmnek a fogadtatását, európai fesztiváltúráját örökíti meg. Az új film egy összeurópai kerékpáros korrajz a csapat szubjektív prezentációjában, a fixis/túrázós/futár közösségre fókuszálva. Mindkét film felkerült most az Indafilmre: az első magyar felirattal, a folytatás angol-magyar verzióban.
(Gőzsy Kati írása)
2011-ben kezdődött a projekt: fél évet kint töltöttek cserediákként Madridban Pálla Máté Londonban végzett operatőrrel és Vérten Dániel, SZFE-s tévés/dokufilmessel, közben alakult ki az első rész ötlete. Pálla és Vérten voltak felelősek a hazaút megörökítéséért. Az út során csomó rövid videó került fel a netre, fotók, beszámolók, és egyre többen látták az élményeiket, egyre nagyobb lett a film körüli tábor. Itthon Vérten mellett Hack Julcsi vágó végül összerakta a majd egyórás filmet a 38 napnyi nyersanyagból. Mindketten ezzel diplomáztak az SZFE-n.
"Mikor kikerültem Madridba cserediákként a filmsuliba, sokat bringáztam, hogy megismerjem a várost, és elüssem a rengeteg szabadidőmet. Sokat lógtam az egyik bringaboltban is, így összehozott a sors a helyi kerékpáros közösséggel, futárokkal. Az, hogy ezeket az embereket most a barátaimnak tekinthetem, a kerékpározásnak köszönhetem. Itt vált valóban életformámmá a kétkeréken való létezés, ehhez jött pedig az otthontól való távollét szabadsága és az aktuális új környezet izgalma" - sorolja a rendező a fő összetevőket a Cycle me home-hoz.
Az olasz Dusty Kid nevű techno producer éppen a film készülésekor jelentette meg új albumát, ami egy mentális utazás az elektronikus zene nyelvén - illett az út során felvett videóanyagokhoz. Rövid emailezést követően megkapták a teljes albumot, sőt, el is jött az alkotó a film bemutatójára. 1000 ember, 3 vetítés, reggelig.
Így született meg az új film, a Feel free, amit már Levente vágott, a zenéjéért pedig ismét DK volt a felelős. Az első vetítést rengeteg új követte, meghívások szerte Európába, és a nyári bringás túrából egy azóta is tartó folyamatos trip lett, a folyamatos utazások alatt persze végig náluk volt a kamera is. Ahova tehették, bringával mentek, hogy bemutassák a filmet és a vetítéseken, versenyeken, fesztiválokon megismert új emberekkel újabb és újabb utakat szerveztek. Interjúk, összefoglalók, riportok, rengeteg nyersanyag, melyet valahogy összefüggő formába kellett önteni. Ez egy sokkal szabadabb és egyben személyesebb dokumentációja lett annak, amivel az eredeti csapat és az azóta melléjük szegődő új barátok a mindennapjaikat töltik.
A másodiknál nem volt külső, független filmstáb, a kamera végig a helyzetek szereplője, esetleges, hogy épp kinek a kezében van, csak ott van és megfigyel, ki mit csinál, mond, érez. Ki hogyan reagál az éppen aktuális új helyzetre. Kinek mit jelent a kerékpár és egyáltalán, hogyan kerültek abba a helyzetbe, hogy az a valaki előttük ül és egy kamerába beszél. Sokféle képeslap, egy-egy állomásuk legmeghatározóbb hangulatát, élményét, figuráit megörökítve.
Egészen más hangulatú a két anyag, persze, más is a sztori. Az első film a hazaérkezéssel ér véget, a második viszont épp arról szól, hogy egy cél elérése csak ázmeneti állapot a következő kitűzéséig.
